Makovecz Anna: A kiállításról
Nincs művész Énem és hétköznapi Énem. A kettő egy. Mosogatok, gyereket viszek iskolába, festek…„ Most már csak szépet szeretnék festeni.”Ez a gondolat mosogatás közben jut eszembe, vagy a villamoson, banális emberi tevékenységek közben. Nem azért, mert mást nem látok a világból, hanem azért, mert ezt szeretném erősíteni.A Szépséget. A Jóságot. A Jó princípiumát, energiáját és erejét.Azt, hogy emlékezzünk a jóságra, a szépségre, a nevetésre, a békességre,a kedvességre,a nagylelkűségre, a megbocsátásra, az örömre, az együttérzésre,… közös élhető emberi jövőre. Közös Élhető Emberi Jövő, négy rettenetes, banalitást sugárzó szó. A banális félelmetes, és én közelíteni szeretnék hozzá. Cinizmus nélkül. Olyan képeket festek most, amikben az isteni jelenlétére szeretném felhívni a figyelmet a szépségen keresztül. Isten jelenlétére a mindennapjainkban.
A kiállítás műfaja számomra mindig idegen volt, hiszen az „intézményesített” színtere. A térről inkább jut eszembe zsibvásár, otthon, raktár, szent hely, vagy mindezek együttese, mint steril kiállítóterem, ahol a fehér falakon két méterenként éri vizuális élmény a látogatót. Szívesebben mutatkoznék teljes hétköznapi valómban, tárgyaimmal, gondjaimmal és nyűgjeimmel együtt. Ezért hozok kiállításaimra más tárgyakat is, nem csak képeket. Ezért vannak most a szavak a lepedődarabkákon. A közhely és banalitás szavai.
Szeretnék szentélyt állítani ennek a gondolatnak, ahol csobog az élet vize, ahol a természet hangjait hallhatjuk, ahol lepihenhetünk, ha akarunk, és utat találhatunk saját belsőnkbe és megnyugodhatunk. Vagy akár gyertyát gyújthatunk bármely részletének, a Szépségnek, az Isteninek vagy a Banálisnak, amelyek – szerintem – a világot hordozzák és előbbre visznek minket.
Makovecz Anna 